Leírás

Giorgio Santelli 1897. november 25. Budapest – 1985. október 8. Leonia (USA)

Országos bajnok, olasz színekben olimpiai bajnok kardvívó, vívómester, az USA vívósportjának egyik meghatározó alakja, Santelli Italo fia.

Budapesten született magyar-olasz állampolgárként, és szinte a vívóteremben nőtt fel, édesapja mellett és árnyékában. Remek kardvívó volt, 1920-ban egyéni magyar kardbajnoki címet szerzett, az olaszok pedig ugyanebben az évben beválogatták az antwerpeni olimpiai csapatba, ahol a magyarok, mint az I. világháború vesztes állama, nem vehettek részt. Az olasz csapat tagjaként olimpia bajnoki címet szerzett.

Az 1924-es párizsi olimpián már indulhattak a magyar vívók, de az olasz csapat nehezen viselte, hogy a magyarok egy olasz edző – Santelli Italo – irányítása alatt került a vívónemzetek élvonalába. Adolfo Cotronei olasz szakíró és hírhedt párbajhős kihívta Santellit párbajra, apja helyett Giorgo állt ki, és súlyosan megsebesítette a kihívót.

Ezt követően New Yorkba tette át a székhelyét. Ahogy mondta: „Meg akartam mutatni, hogy meg tudom csinálni Amerikában azt, amit apám vitt végbe Magyarországon.” Nem volt könnyű dolga…

A híres New York Athletic Clubban kezdett dolgozni, a 14.000 taggal és 20 emeletes klubházzal rendelkező egyesületben, Salle Santelli néven saját termet is nyitott, emellett több évtizedig nemzeti edző volt az amerikai csapat mellett. E minőségében részt vett az 1928. 1932. 1936. 1948. és 1952. évi olimpiákon. Ez utóbbin Helsinkiben az olasz-magyar kardcsapat döntő közben Bay Béla megkérdezte tőle, hogy kinek szurkol? „Természetesen a magyaroknak, hiszen az apám szelleme él a vívásukban.” – válaszolta.

1934-ben alapítója volt az egyik legismertebb tengerentúli vívóberendezés gyártónak. Az 80-as évekig számtalan amerikai bajnokot és kiemelkedő vívót nevelt. A közel két méter magas, sötéthajú, sasorrú, derűs kedélyű vívómester a Broadway-n is dolgozott, színházi koreográfiákat készített pl. a Hamlet és a Romeo és Julia vívójeleneteihez.

Elsőként hívta meg a fekete vívókat a szegregáció idején, középiskolásokat pedig ingyen tanított. Nagylelkűen támogatta az USA-ba érkező vívómestereket, oktatói helyet biztosított nekik, köztük Élthes Csabának, egy másik legendás Amerikában dolgozó magyar vívómesternek.

1966-ban, apja 100. születésnapja alkalmából, a Santelli Kupára látogatott utoljára Budapestre. Első útja az Semmelweis utca OSC és Honvéd termekbe vezetett, ahol találkozott régi barátaival, Szabó Lászlóval és Szűts Jánossal.

Utolsó éveiben visszavonult, Leoniában telepedett le. Életéről ekkor így vallott: „A legcsodálatosabb az életben az alkotás… A vívás művészet, s én ezért éltem… Vívómesterként nem voltam olyan jó, mint az apám, de emberként talán megálltam a helyem.”

Nem sokkal 88. születésnapja előtt, 1985. október 8-án egy New Jersey-i kórházban halt meg. Az amerikai vívók ma is úgy emlékeznek rá, mint a vívás minőségének és népszerűségének emelésében legnagyobb befolyással bíró mesterre.