1936. március 9-én született Budapesten. Bátyja a piaristákhoz jár gimnáziumban, ahol a testnevelő tanár vívást is oktatott, és az ügyesebb gyerekeket, így Gyurit is a Semmelweis utcai vívóterembe küldte. A kis Lidia édesanyja kívánságára balettozni járt, de ő ugyanazt akarta csinálni, mint a bátyja, ezért 1949-ben vívni kezdett.
Első edzője Ganzmann Ferenc lett, volt katonatiszt és Ludovikás vívómester, aki pár edzés után azt mondta neki: „Kislány, magáért még a trikolór lobogni fog.” Később Szabó László lett a mestere, és hamarosan a válogatottban is bemutatkozott: 17 évesen, 1953-ban – igaz, még csak tartalék szerepben – tagja volt a világbajnok magyar női tőr csapatnak (Dömölky Lídia, Elek Ilona, Elek Margit. Kiss Katalin, Morvay Zsuzsa, Nyári Magda, Zsabka Magda).
1955-ben egyéni magyar bajnokságot nyert, kihagyhatatlan lett a csapatból, és hatalmas meglepetésre a világbajnokságon – megelőzve Elek Ilonát és Nyári Magdát is – a döntőben veretlenül egyéni aranyérmet nyert, majd a csapattal (Dömölky Lídia, Elek Ilona, Elek Margit, Kiss Katalin, Kovácsné Nyáry Magda) is nyerni tudott.
Időközben edzőt váltott, Somos Bélával, később pedig Vass Imrével dolgozott, és 1970-ig kihagyhatatlan volt az akkor világversenyek sorát nyerő női tőr csapatból. A válogatott tagjai, Dömölky Lídia, Gulácsy Mária, Juhász Katalin, Marosi Paula, Mendelényiné Ágoston Judit és Rejtő Ildikó, később Bóbis Ildikó is, remekül kiegészítették és támogatták egymást a versenyeken, és annak ellenére, hogy mindig küzdelmes asszókat vívtak egymás ellen, a mai napig a legjobb barátnők, gyakran találkoznak.
Az olimpiákkal – bevallása szerint – nem volt szerencséje, az egyéni versenyeken nem tudott döntőbe kerülni, és az 1960-as és 1968-as olimpiai csapat ezüstérmet is kudarcként értékeli. Az 1964-es olimpia csapat aranyérem megszerzésében viszont elévülhetetlen érdemeket szerzett, hiszen ő volt az, aki az utolsó, mindent eldöntő csörtében 1 találattal legyőzte szovjet ellenfelét.
Már egészen fiatalon, a pástok mellett megismerkedett későbbi férjével, Sákovics Józseffel, ez első magyar egyéni párbajtőr világbajnokkal (1953), aki 1963-tól, így az 1964. évi, négy magyar vívó aranyérmet hozó tokiói olimpián is a válogatott szövetségi kapitánya volt.
2 gyermekük született: 1962-ben József, 1970-ben Lídia. Sákovics 1970-ben spanyolországi szerződést kapott, ekkor Lídia befejezte a vívást.
Nehezen találta meg a helyét, hiányoztak a napi intenzív edzések. A Képes Sportnál dolgozott újságíróként („nem volt elég kritikus a sportolókkal szemben…”), évekig edzősködött is („nem volt elég szigorú a tanítványokkal…”), mígnem össze nem találkozott Berczik Sárával, a neves tornaedzővel. Kezdetben csak a volt neves tornászokból, valamint nagynevű és feltörekvő színésznőkből álló csoportos órákra járt, de hamarosan szerzőtársakká váltak, három közös könyvül jelent meg (A nő harmóniája, A gyermek harmóniája, Mozgásfejlesztő és tartásjavító gimnasztika).
Sákovics „Öcsi”, akivel több, mint 50 évet éltek együtt, 2009. januárjában hunyt el, Lídia máig nem tudta túltenni magát az elvesztésén. Unokái jelentik számára a legnagyobb örömöt: fia és két unoka a családjával Spanyolországban, gyakran meglátogatja őket, Lídia lányának is 2 fia van, a kisebbik, Beni a Semmelweis utcai Egyetemi Vívóteremben edz, de hetente iskolázik Halla Péternél is…
Lídia sok évtizeddel fiatalabbakat megszégyenítő kitartással ma is rendszeresen mozog, naponta tornázik, a TV előtt vagy az interneten keresztül szurkol minden magyar sportolónak. 2018-ban szemsérülés érte, a térlátása romlása miatt óvatosabban közlekedik, de minden vívóversenyen ott van, élvezi a maiak vívását és emlékezik a régiekére.
Ez évtől pedig végre – teljesen megérdemelten – tagja lett a Nemzet Sportolója testületének is.
Isten éltesse még nagyon sokáig jó egészségben!
(Ferdinandy Györgyi)