Szabó László

Szabó Lászó

1905. január 29. Marosvásárhely – 1989. február 22. Budapest

Kora egyik legkitűnöbb vívómestere, szakíró.

1905. január 29-én született Marosvásárhelyen, szülei négy gyermeket neveltek fel, ő volt a harmadik. Második gimnazista korában egyik iskolatársa édesapja szobájában jatagánokat, handzsárokat, vívó- és párbajkardokat látott a falon, bőrkézelős, vastag kesztyűk, óriási sisakok mellett. Olykor kipróbálhatták vele a vívást, ekkor szerette meg a vívást, bár az igazi sokáig csak álom lehetett. Mérnök szeretett volna lenni, de a családnak nem volt pénze az egyetemre, ezért kitanulta az asztalosmesterséget, elkezdet segédként dolgozni, ekkortól a keresete lehetővé tette, hogy vívni tanuljon.

A Marosvásárhely SE elnöke, gróf Teleki Domokos látva készségét és szenvedélyét a vívás iránt, rábeszélte, hogy legyen vívómester, és kieszközölte számára Santelli Italonál, hogy ingyen tanítsa. Csakhogy nem volt annyi pénze, hogy áttelepedjen Budapestre, ezért vívómestere, Baer Ferenc felkérte, hogy vállalja a kezdők oktatását, így összegyűlt 500 pengővel már fel tudott utazni Santellihez. 1929-ben két jóbaráttal együtt települtek át, Csiszár Lajos szintén vívómesternek tanult Santellinél, Dabóczy Mihály pedig bár szintén vívott, mint szobrászművész vált ismertté.

Szabó László ettől kezdve csak a vívásnak élt, naponta 10 órát dolgozott a teremben, éjjelente pedig teniszütőket húrozott, hogy meg tudjon élni. 12 évig tanult és tanított a Maestro híres magániskolájában, ahol a legjobb versenyzőkkel is gyakorolni tudott.

1942-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után Kolozsvárra szerződött, az ottani egyetem vívómesterének. Eredményes munkáját megszakította a behívó és a frontszolgálat, majd már a háború legvégén 1945. május 9-én fogságba esett Szlovákia területén, szerencsére nem vitték el a Szovjetunióba, kb. fél év múlva, betegen  szabadult. Felesége eközben egy éves kisfiával Marosvásárhelyről Passauig menekült a szovjet csapatok elől, majd a háború után visszaindult Budapestre. Itt egyesült a család, lakásuk nem lévén a kolléga és jó barát Duronelly Lászlóék Szabadság hegyi házában laktak egészen 1947-ig, amikor a Magyar utcában kaptak egy társbérleti szobát. András fia, aki szintén kitűnő vívómester lett, már ide született 1951-ben.

A háború után az UTE-ban dolgozott, majd mellékállásban a BEAC-ban is. A 40-es évek végén hívta a Román Vívó Szövetség, de azt az állást nem fogadta el. 1947-ben fél évig Párizsban az INSEPT (a francia Testnevelési Főiskola) vendégprofesszoraként tanított, ahol Rene Roch későbbi FIE elnök is a tanítványa volt. 1953-tól főállásban a Bp. Haladásban (1957-től már OSC néven) folytatta, a Semmelweis utcai teremben azután élete végéig dolgozott, 1970-től már nyugdíjasként, de nem „félszívvel”. Bajnok tanítványok sora kezdett nála, sokuk pl. Juhász Katalin végig az ő versenyzője volt, 1955-ben pedig szinte megismételhetetlen rekordot állított fel:  a budapesti junior VB-én tanítványai: férfi tőrben Gyuricza József, kardban Szerencsés József, női tőrben Kelemen Vera egyaránt aranyérmet nyertek, míg Dömölky Lídia bronzérmes lett.

Kezdő vívómester korától sokat forgatta a szakkönyveket is, az évtizedek során komoly vívástörténeti és módszertani könyvtárat gyűjtött francia, angol, német, orosz olasz és természetesen magyar nyelvű könyvekből, legértékesebb kincse Achille Marozzo 1568-ban kiadott műve volt. Ő maga is írt szakkönyvet, az 1971.ben megjelent „A vívás és oktatása” ma is alapműnek számít a vívósport módszertani irodalmában.

Szabó László nem sokkal 84 születésnapját követően, 1989. február 22-én hunyt el.

Köszönjük Szabó Andrásnak a megemlékezéshez nyújtott segítségét.

Forrás: Syposs Zoltán: A budapesti egyetemi vívósport fél évszázada 1930-1980 (Bp. 1984.)