Gellér Alfréd

Gellér Alfréd

1882. február 12. Nemespercs – 1960. december Budapest

Vívómester, a „mesterek mestere”.

A Nyitra megyei Nemespercsen született 1882. február 12-én, középiskolai tanulmányait a nyitrai gimnáziumban végezte. A 7. osztály elvégzése után besorozták az egri közös gyalogezredbe, 1904-ben a kiváló fizikumú és szorgalmas fiatalembert a bécsújhelyi vívómesterképzőbe vezényelték, melyet kiváló eredménnyel végzett el, olyannyira, hogy visszatartották tanítani. Ebben az időben ez nagy kitüntetésnek számított, hiszen az osztrák-magyar monarchia alatt az élet minden területén az osztrák származásúakat részesítették előnyben. 3 évig tanított a kor egyik legnevesebb vívóakadémiáján, de aztán a szíve hazahúzta, kérelmezte az áthelyezését a Ludovika Akadémiára.

1921-ig, egyhuzamban 13 évig tevékenykedett a Ludovikán, több, mint 1000 ifjút tanított a vívás művészetére. Ezzel párhuzamosan 17 évig a BBTE-ben is tanított. Ezt követően a SPOTI-ban képezte a jövő vívómestereit, elsősorban tőrt és párbajtőrt tanított, 18 éven át közel 400 vívómester került ki a kezei közül, többek között Szűts Jánost, Somos Bélát, Vas Imrét, a Hatz fivéreket, Kevey Jánost és Forró Sándort is tanította.

A vívás elméletével is behatóan foglakozott. 1929-ben Berti Lászlóval Franciaországban és Olaszországban tanulmányozták a legkiválóbb tőr és párbajtőr mesterek iskoláit, 1930-ban pedig megjelentették a „Vezérfonal az epéevívás elméleti és gyakorlati oktatásához” című szakkönyvet. 1933-ban „Vívás története” címmel írt könyvet, 1942-ben pedig megjelent a legendás Tomanóczy – Gellér: A vívás kézikönyve című mestermű, 230 oldalon, 74 szemléltető ábrával, melyeket Somfay István készített.

1930-ban tanítványai 25 éves vívómesteri jubileumát ünnepelték, ez alkalommal megkapta a kor egyik legnagyobb állami kitüntetését, a Signum Laudist. Remek szervező is volt, minden ténykedését tervszerűség és rendszeresség jellemezte, a lelkiismeretesség és pontosság mintaképe, de mint ember is köztiszteletnek és szeretetnek örvendett. Tanítványait rögtön fel lehetett ismerni a klasszikus pengevezetésről és finom, de szabályos mozdulataikról. Több mint 3 évtizeden keresztül a válogatott mellett is tevékenykedett, a háború után pedig a TF-en is tanított.

1955-ben már 50 éves jubileumát ünnepelte, ekkor, 73 évesen a Dózsában dolgozott. Az ünnep kapcsán megkérdezték tőle, hogy minek köszönheti, hogy még mindig frissen, töretlenül tanít? Így válaszolt: „ A vívómester munkájában nagyjából helyes az arány a szellemi és fizikai erőfeszítés között. A tanítás komoly koncentrálást igényel, de mindig testi munkával is párosul. … sokat jelent az a körülmény, hogy többnyire fiatalokkal vagyunk együtt, jókedvű emberekkel, sportolókkal.”

Az 50-es évek végén szeretett felesége halálát nem tudta kiheverni, annál kevésbé, mert nem voltak gyermekeik. 1960 nyarán még elutazott Nyitrára rokonlátogatásra, ezt követően gyengélkedi kezdett, de ez sem szakította el őt szeretett vívósportjától, ha csak tehette, eljárt a vívóversenyekre.

1960 december elején hunyt el, barátja és tanítványa, Schenker Zoltán ekkor így emlékezett meg róla: „Nincs olyan vívó, a legöregebbtől a legfiatalabbig, aki tudását közvetlenül vagy közvetve ne neki köszönhetné, hiszen több mint 50 évig tanította a vívást katonai nevelő intézetekben, tiszti és polgári vívóegyesületekben, mesterképző sportoktató tanfolyamon, a TF-en…” „…szerényebb, önzetlenebb, előzékenyebb embert és barátot mint ő, elképzelni sem lehet.”

Fotó: Szent György 1929.