Vargha Ilus

Vargha Ilus 

1910. június 8. Budapest –1973. április 19. Budapest

Világ- (1937) és Európa-bajnok (1934, 1935), 2x-es vb ezüstérmes, olimpiai 7. helyezett, 3x-os országos bajnok tőrvívónő, vívómester, iparművész

1910. június 8-án született Budapesten, de gyermek és ifjúkorát Kassán töltötte. Itt kezdett vívni, Szlovákia, Kassa és Szilézia sokszoros bajnoka volt, emellett remek síversenyző.

18 évesen került a fővárosba. Kezdetben Santelli volt a mestere, majd 1939-től dr. Gerentsérnél iskolázott. Legjobb eredményei: a berlini olimpián (1936) 41 indulóból 7. helyezést szerzett, a párizsi világbajnokságon (1937) a győztes női tőrvívócsapat, a hágai (1948) és a stockholmi világbajnokságon (1951) a 2. helyezett női tőrvívócsapat tagja. Korábban a varsói (1934) s a lausanne-i (1935) Európa-bajnokságon (azokban az időkben még nem rendeztek vívó világbajnokságokat) szintén tagja volt az aranyérmes női tőrcsapatnak, a San Remó-i Európa-bajnokságon (1936) ezüstérmet szereztek, 3 alkalommal (1938-39, 1948) pedig országos csapatbajnok is volt.

„Bámulatos idegrendszere, csodás pengevezetése, biztosan ülő egyenes szúrásai segítik a legnehezebb helyzetekben is” – írták a korabeli lapok. „Kitűnő csapattag volt, az együttes befejező embere, az ostor vége, csattanós hegye. Az utolsó lehetőség, a döntő asszó súlyos terhét viselő. A nemzeti színekért mintha lankadatlanabbul harcolt volna, mint egyéni babérokért.” 1934 és 1951 között 52x volt válogatott, olyan, Tari Gizella nyomdokaiba lépő különleges képességű vívónőkkel vívott egy csapatban, mint Elek Ilona, Elek Margit, Bogáthy-Bogen Erna, Dany Margit, Horváth Kató. Legnagyobb egyéni sikerét talán a berlini olimpián érte el, ahol 7. helyezést szerzett, az 1937 évi, első ízben megrendezett női tőr csapat világbajnokságon győztes magyar válogatottban pedig Elek Csibi és Vargha Ilus volt a csapat fő erőssége: Elek Ilona minden csörtéjét megnyerte, a vakbélirritációval, lázasan küzdő Vargha Ilus pedig tizenkét asszója közül tizenegyben – a híres Ellen Preist és Adamst is megverve – győzött.

Az 1937. évi világbajnokság után kivették a vakbelét, és mivel úgy érezte, a csapat világbajnoki győzelmét nem értékelték eléggé az illetékesek, abba akarta hagyni a vívást. Santelli erre így reagált: „Kerem, nem szabad lépni vissza. Te vagy igazi vívó, fiataloknak tanulni kell, látni kell vívni nagyot, hogy tanulni.” Gerentsér mester pedig ezt jósolta: „Maguk addig vívnak, amíg élnek, …”.

Így is történt, 1951-ig, 41 éves koráig erősítette a magyar válogatottat. Ugyanakkor már szövetségi edzőként heti egy alakalommal edzést tartott a legtehetségesebbnek tartott 12 ifjúsági vívónőnek, és életes végéig foglalkozott fáradhatatlanul a fiatalokkal a Semmelweis utcai OSC teremben. Edzőként ugyanolyan szorgalmas és lelkiismeretes volt, mint vívóként, tanítványairól a versenyeken jegyzeteket készített, hogy a következő edzésen ki tudják javítani a hibákat.

1973. április 19-én, tragikus körülmények között halt meg: az azokban az időkben divatos nylon otthonkában főzött, amikor a műanyag ruha lángra kapott, és olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy néhány heti szenvedés után elhunyt.

Csodálatos trófeáit, pazar vívótörténeti kincseit végrendeletében az OSC-re hagyta.

1973-tól 2000-ig az OSC évente I. osztályú női tőrversenyt rendezett az emlékére.

Források: Magyar Életrajzi Lexikon, Syposs Zoltán: A budapesti egyetemi vívósport fél évszázada 1930-1980, Arcanum Digitalis Tudománytár.