Leírás

Santelli Italo (1866. augusztus 15. Carrodano – 1945. február 8. Budapest)

Olasz származású, iskolateremtő magyar vívómester.

Olaszországban, a La Spezia megyei Carrodanoban született 1866. augusztus 15-én. 1887-89-ig a római központi katonai vívómesterképző intézetben, a Scuola Magistrale-ben tanult, ahol Carlo Pessina tanítványa volt, ezt követően Firenzében a 2. gránátosezred katonai vívómestereként dolgozott. Kiváló mestervívó is volt, 1900-ban olasz színekben olimpiai ezüstérmet szerzett.

A magyar köztudatba 1896-ban robbant be, amikor a millenniumi kard mesterversenyen parádés vívással győzedelmeskedett: a hazai sajtó ekkor „sátáni” vívása és hatalmas termete, félelmetes megjelenése miatt tréfásan a Satanelli nevet adta neki. Sikerének hatására a MAC hívta vívómesterének, de saját termet is nyitott, 1897-1906-ig a Rákóczy út – Puskin utca sarkán lévő épületben, 1904-1906-ig a Semmelweis utca 4. szám alatt (a mai OSC melletti épületben) is tanított, majd 1906-1933-ig az Erzsébet körút 1. szám alatti épület 1 emeletén volt legendás vívóterme.

A magyar – és így a világ – vívósportjának korszakos mestere volt, hiszen ötvözte a hagyományos magyar vívást az addig világelső olasz kardvívással. Nem csak emiatt volt kiemelkedő egyéniség, de ellenállhatatlan személyisége is nagy hatással volt minden tanítványára, akik rajongtak érte. Legendás versenyzőit felsorolni is nehéz, előfordult, hogy egyszerre 20 olimpiai és világbajnok forgatta a fegyvert termében. Petschauer Attila, Gerevich Aladár, Elek Ilona, Kabos Endre, Berczelly Tibor, Bogen Erna, Szántay Jenő, Gerde Oszkár fémjelezték iskoláját, de kiemelkedő vívómestereket is nevelt, többek között Duronelly Lászlót, Szabó Lászlót és Csiszár Lajost. Sokukat ingyen, sőt volt, hogy zsebpénzt adott Petschauernek villamosra…

Legendás volt, ahogy törte a magyar nyelvet. A neve olasz volt, de a szíve magyarrá vált. 1924. évi párizsi olimpián az olasz – magyar mérkőzésen az olasz Puliti inzultálta az egyik magyar zsűritagot, ezért kizárták, majd az egész olasz csapat visszalépett. Santelli honfitársai ellenében a magyaroknak adott igazat, emiatt néhány héttel később a milánói pályaudvaron egy olasz csoport megtámadta és alaposan helybenhagyta. Miközben honfitársai csépelték, ezt mondta: „Agyon is verhettek, mert többen vagytok… De mégis a magyaroknak volt igazuk”. Majd egy kacifántos olasz káromkodás után még hozzátette: „azt a huncut teremtette!”.

Az I. világháború alatt nem ment jól a vívóterem, 1919. július elején hazautazott Olaszországba. Londonba invitálták, de a meghívólevelet apjához, Giovanni Santellihez küldték, és csak hónapok múlva érte utol a mestert, aki akkor már ismét Pesten dolgozott.

Népes családja körében élt, négy lánya és két fia volt, Giorgio, aki 1897-ben már Magyarországon született, kiváló vívó lett, 1920-ban egyéni magyar kardbajnok, olasz színekben Antwerpenben olimpia csapatbajnok (a magyarok, mint az I. világháború vesztes állama, nem vehettek részt az 1920-as olimpián…), ezt követően New Yorkban lett vívómester, és dolgozott nemzeti edzőként öt olimpián az amerikai csapat mellett.

Az 1930-as évek elején megsérült a bal combján, attól kezdve bicegve, bottal járt, de az iskolái továbbra is a régiek voltak. Utolsó vívóterme a Váci utca 20-ban volt, 47 év után, 1943-ban fejezte be az oktatást, ekkor már 77 éves volt. Arról, hogy miért hagyta abba, ezt mondta: „Mostan betegnek lenni és pihenni, később ismét akarni vívni.” De egyik legkedvesebb tanítványának, Gerevich Aladárnak még adott iskolát…

Gerevich 1944 Karácsonyán délelőtt még meglátogatta, vitt neki 2 üveg bort: „Akkor már az öreg elég rossz állapotban volt.” Budapest ostrománál egy becsapódó gránát lánya, Fiorenza halálát okozta, ezt a csapást Santelli már nem tudta kiheverni, február 8-án elhunyt. Holttestét Szabó László és Csiszár Lajos vitték ki a temetőbe, más források szerint a szintén olasz származású vívómester, Eduardo Alajmo vitte targoncán a holttestet a Kerepesi temetőbe.

Síremlékét neves szobrász tanítványa, Dabóczy Mihály készítette. 1979-ben a sírkőavatáson Bay Béla így emlékezett a Maestróra: „Én sosem voltam Santelli tanítvány, mégis egész vívópályafutásomra rányomta bélyegét az iránta megnyilvánuló emberi és szakmai tiszteletem.”